Most tényleg a jövőnk a tét
Őry-Pákai Franciska szenátorjelölt gondolatai a közelgő választás kapcsán.
Öt évvel ezelőtt én már rájöttem, hogy az RMDSZ nem tökéletes, de messze a legjobb lehetőség nekem, és azt gondolom minden más erdélyi magyarnak is. Hogy miért? Emlékezzünk csak vissza a júniusi választásra. Illetve merjünk visszaemlékezni, mi, mindannyian, hogy itt és ott is megjelentek a román pártok listáin magyar nevű jelöltek, akiket nem annyira szakmai alapon választottak maguk közé, mind inkább azért, hogy vonzóbbak legyenek a magyar választók szemében. A választás után eltelt kis idő, s most ezek a pártok az összes felületen, ami csak létezik mocskolnak minket, vagy siránkoznak, hogy a város és a megye vezetése megint a magyarok kezébe került. Mondják ezt úgy, mintha magyarnak lenni valami fekélyes kórság lenne. Megértjük őket, de elfogadni azért nem kell. Vesztettek, nem jöttek be a kicsinyes számításaik, mert ezer év alatt sem értették meg, hogy lehet, hogy mi széthúzunk és képesek vagyunk a saját berkeinken belül heves harcokat vívni egymással is akár, de amikor veszély fenyeget minket, akkor összezárunk. Különös nép vagyunk. Tudja ezt a világon mindenki.
Nem is értenek meg minket, s valljuk be, néha mi sem saját magunkat, de azt bizonyosan tudjuk, sőt, minden porcikánkban érezzük, hogy veszélyben vagyunk. Csak az legyint erre, aki a homokba dugja a fejét. Csak az legyint erre, aki még mindig hisz abban, hogy a román pártok értünk is tenni akarnak. Csak az legyint erre, aki botor módon hisz abban, hogy megváltozhatnak. De kérem szépen, mitől lenne most hirtelen más? Bukarestnek és a román pártoknak eddig is lett volna lehetőségük bizonyítani, de nem tették. Erdély nekik csak addig fontos, ameddig kiszipolyozzák az erejét. Erdély nekik nem történelmi érték. Erdély nekik nem kulturális örökség. Erdély nekik csak egy régió, amelyben kifogyhatatlan energia rejlik, s erre szükségük van. Eddig volt lehetőségünk arra, hogy egymással harcoljunk, de most ideje, hogy megtegyük ugyanolyan vehemenciával egymásért.
Eddig lehetett kételkedni, s vajonnal kezdődő mondatokban gondolkodni, de most már néhány helyen a bőrünkön érezhetjük a támdásokat. Ez már nem fenyegetés, itt már támadás zajlik, s nem lehet tudni, hogy mikor ér el hozzánk, mikor fogjuk magunkon érezni azt, amiről most csak a hírekben olvasunk. Én nem akarom megvárni, ameddig az eddig nehezen megszerzett jogainkat sorra elveszik. Én nem akarom megvárni, hogy az arcomba dörgöljék, hogy én itt, az őseim földjén, otthontalan vagyok. Én december 11-én dönteni megyek és Bukarest helyett Erdélyt és Szatmár megyét választom. Én még itt vagyok, ahogy önök is itt vannak, s ahogy én, úgy önök is tehetnek azért, hogy ne forgácsoljanak szét minket.
Meg kell érteni, hogy vannak pillanatok, amelyek nem ismétlődnek meg. Ha most az otthonmaradást, ha most a csendet választjuk, akkor lehet, hogy nem lesz másik lehetőség arra, hogy korrigáljunk. Meg kell érteni, hogy csak azért támadnak minket, mert félnek tőlünk, s csak attól félnek, akikről tudják, hogy van erejük. Lehet, hogy ezer év kevés volt, hogy megértsenek minket, de ahhoz elég volt, hogy tudják, erősek vagyunk. Még most is. December 11-én akkor is el kell menni szavazni, ha eddig nem tette.
December 11-én nem csak a saját magunk életéről döntünk, hanem a gyermekeinkéről is. December 11-én arról döntünk, hogy lesz-e igazi, erős Erdély vagy sem. December 11-én Szatmár megye is bebizonyíthatja, hogy erős magyar közössége van, s ennek megfelelő erősségü csapatot küldünk Bukarestbe, hogy megvédjék az érdekeinket. Az RMDSZ képes erre. Én rájuk voksolok és nem ülök otthon. És Ön?
